Festőművész a fronton

A Doberdó fennsík közelében két ember lapult a sziklafal mellett. Az egyik egy térdig érő kabátot viselt, ami a háború alatt elvesztette sötét fekete színét, mert a vérrel átitatott por vastag réteget képezett rajta.

A másik egy tömör, nagydarab ember volt, aki alig fért el a mélyedésben, amit menedékül szánt magának. Pillanatok múlva hatalmas robbanás rázta meg a sziklafalat. A talaj, ami a szikla környékét borította, szétrepült, és már senki meg nem mondta volna, hogy hajdan föld borította ezt a vidéket.

–  Az istenit, ide is lőnek! – szólalt meg a kabátos katona és porolni kezdte magát.

– Előfordul biz az, bár ez iménti eléggé eltébolyodott. – válaszolt a nagyobb termetű ember. Székely Imre, mert így hívták a kabátos katonát, óvatosan felkelt és mutatta társának, hogy ő is így tegyen. –  Merre lehet a századparancsnok? – kérdezte.

– Nem tudom hova lett. Tóni erre látta. – válaszolt Mihajlovity József, aki az imént említett Imre mellett feküdt. Egyszerre tőlük balra, neszre lettek figyelmesek. Puskájukat reflexszerűen vállukhoz ragadták, és a hang irányába céloztak.

–  Csak le nem lőnétek a bajtársatokat? – szólalt meg a hang irányából egy szemüveget viselő, őszülő hajú, középkorú ember. – Nagy István közlegény vagyok, Mákszem János századparancsnokot keresem. Ide küldtek, azt mondták, hogy erre lesz.

–  Mi is őt keressük. – szólalt meg rövid bajsza mögül Imre és leeresztette fegyverét.

– Bár itt csak egy lövedéket találtunk eddig. Engem Székely Imrének, őt Mihajlovity Józsefnek hívják. – mutatott barátjára. – Itt lejjebb meg kellene még nézni, talán erre lesz a századparancsok. – ezzel elindult a bombatölcsért kikerülve a fák mellett.

–  Örvendek a szerencsének – nyújtott kezet István, Józsefnek.

– Nem szerencsés dolog egyedül erre kószálni – válaszolt József, aki követte társát lefele a lejtőn. Néhány perc múlva megtalálták, akit kerestek. Három olasz katona feküdt mozdulatlan testtel. Mákszem János a vállát erősen markolta, mivel keze vérző sebet takart.

– Hála az égnek, hogy ideértetek. – szólalt meg érces hangján János.

– Uram mi történt magával? – torpant meg előtte Imre.

– Ezek itt hárman foglyul akartak ejteni, miközben a dolgomat végeztem, de egy lövedék szerencsére rájuk esett, és végzett velük. – Gyorsan József, kösd be a vállam! József hamar elővette a kötszert a táskájából, és elkezdte kötözni a sebet.

–  És te ki vagy? – kérdezte a századparancsnok.

– Én Nagy István vagyok. Az utánpótlástól küldtek ide a 122. székely századba, hogy hadifestő legyek. Még megüzenték azt is, hogy fél óra múlva a 22-es zászlóalj váltani fogja az ön századát, és visszamehetnek az utánpótláshoz. – vágta haptákba magát Nagy István.

– Pihenj katona! – intett neki a százados. – Imre szaladj vissza a századhoz, és mond meg nekik, hogy a 22-es zászlóalj vált le minket fél óra múlva. Álljanak készen a váltásra! Imre megiramodott a fennsík felé.

A nap már lement, mire Mákszem János százada elérte az utánpótlást és a kétheti szenvedés a gödrökben véget ért, legalább néhány napra.

A katonák alig győzték magukról lehámozni az izzadtságtól, a vértől és a sártól átitatott ruháikat. A tetvektől is próbáltak szabadulni. Késő este, amikor elaludtak, otthonukról, családjukról álmodtak. Voltak olyanok is, akik a lidérces emlékektől csak nehezen hunyták le szemüket. A csendet, meg-megtörte a csatatérről érkező puska és ágyúropogás zaja. Néhányan tűz körül ültek, és a lángok csóváin keresztül merengtek a távolba.

– Mondd honnét jöttél István? – kérdezte Imre, aki végre meg tudta tisztítani a kabátját, és most szépen fénylett a tűznél.

– A Csíki vármegyei Csíkmindszentről jöttem – mondta a hadifestő.

– Értem, én az udvarhelyi Miklósfalváról jöttem. – amint ezt kimondta, arcán megjelent egy könnycsepp. Emlékek törtek fel benne, de erőt vett magán és folytatta:

– Hosszú utat tettél meg idáig. Mikor soroztak be? Hogy van szeretett Székelyföldünk?

– Közel egy éve soroztak be. Mikor eljöttem, magammal hoztam néhány képet, amit ebbe a kis könyvecskémbe rajzoltam. – Nézd – mutatta Imrének – ez az én falum, látod milyen szépen ölelik körbe a dombok?

– Ez csodálatos. Rég nem láttam ilyen szépet.

– Miről folyt az iménti elmélkedés? – dörrent a százados hangja.

– Áh, csak Székelyföldről beszélgettünk, meg hasonló dolgokról – válaszolta Imre.

– Azt hallottam István, maga jól tud rajzolni.

– Igen uram, mindent le tudok rajzolni, amit csak kell!- Szabad megörökítetem magát? – kérdezte István és már vette elő a zsebéből fekete krétáját.

– Csak nyugodtan – erre a válaszra várva a festő elkezdett rajzolni. Fehér lapon fekete színekkel dolgozott. A jellem, a személyiség, amit az arcvonások tükröztek, a mélység, mind megjelentek és kiteljesedtek a katonaportrén. Negyed óra múlva a művész végzett is a képpel. A százados tiszteletre parancsoló tekintetét a fekete fehér árnyalatok még jobban kiemelték.

– Fantasztikus! – szólalt meg egyszerre János és Imre, mikor meglátták a képet.

– Honnét is való vagy István? – kérdezte a százados.

– A Csíki vármegyei Csíkmindszentről.

– Lám, akkor szomszédok vagyunk! Én Csíkszentdomokosról származom. – csillant fel a szeme Jánosnak. Mellénye zsebéből egy kis szíverősítőt vett elő, és megkínálta bajtársait. Hosszan tartott még a három katona beszélgetése. Kis idő múlva Mihajlovity József is csatlakozott hozzájuk, mert az éj nem hozott álmot a szemére.

A beszélgetések során kiderült egy-két olyan dolog mindenkiről, amit másokkal nagyon nem osztottak meg ezidáig. Persze mindez a szilvapálinka hatására történt, amit a katonaságban nem sűrűn osztogattak.

– Segítség! Segítség! Az olaszok áttörtek! Riadó! – rohant egy magyar katona teli torokkal kiáltozva a táborozók felé. Rögtön utána puskaropogás riasztotta fel az álmukban szunnyadó embereket. Riadó! Hallatszott mindenhonnan. Az őrségben lévő katonák felállították a gépágyúkat és szórni kezdték tüzes lövedékeiket. Halomba hulltak az emberek mind a két oldalról. A végső küzdelem alatt megérkezett a felmentő sereg is, a 4. honvéd ezred.

Véresen ért véget az a nap, de ők nagy barátságot kötöttek és a háború során többször mentették meg egymás életét.

Nagy István ekkor rajzolta azokat a szénrajzokat a társairól, amiket később kiállítottak.

Ezek a képek máig őrzik az első világháború nyomasztó és tragikus mindennapi életét.