Platón művei

Platón művei után a „nyugati filozófia csak lábjegyzet”, mert Platón már feltette azokat a kérdéseket, melyekre azóta is mindenki keresi a választ. Emerson mondása szerint „Platón a bölcselet s a bölcselet Platón”. Platón művei szinte maradéktalanul fennmaradtak, ezek alapján három fő korszakát lehet megkülönböztetni, melyből a középsőben írta Phaidón című dialógusát.

A Phaidón című dialógus a többi művéhez hasonlóan párbeszédes jellegű, a műben három személy beszélget: Szókratész, Kebész és Szimmiasz. Meggyőzésre Platón a vitatkozást használja fel, az egyes szereplők kétségbe vonják egymás állításait (vagy azoknak bizonyos részeit), így az olvasó több nézőpontot is megismer, és jobban meggyőződhet az állítás helyességéről. A módszer hátulütője, hogy nem egyértelmű, hogy Platón melyik oldalon áll, így nem könnyű megérteni a mű valódi üzenetét.

A Phaidón c. műben Platón nem kevesebbet állít, minthogy a tanulás nem más, mint visszaemlékezés. Ebben az esetben ugyanis azt a tudást, amire visszaemlékszünk valamikor emberi létünk előtt kellett megszereznünk. Van azonban egy másfajta visszaemlékezés is, amikor valamit meglátunk, és egy másik dologra emlékezünk vissza (pl. egy ruháról egy ember jut eszünkbe). Ez az emlékezés azonban különbözik az előbb említett emlékezéstől, hiszen ez csupán hasonlóságon alapul. Meg kell határozni, hogy „van-e híja az ahhoz való hasonlóságnak, amire emlékezteti, vagy nincs”.

Ebből következik az egyenlőség problémája, mely szerint Platón példájával élve „az egyenlő kövek és fadarabok, noha ugyanazok, hol egyenlőknek látszanak, hol pedig nem”. Így „az egyenlő dolgok nem azonosak magával az egyenlővel”. Azonban ezek a látszólag egyforma dolgokat érzékelve (látás, érintés vagy más érzékszerv útján) emlékezünk vissza az egyenlő fogalmára. Ennek során az érzékelt, és látszólag megegyező dolgokat megpróbáljuk összevetni az egyenlőség fogalmával, és azt tapasztaljuk, hogy „szeretnének olyanok lenni, mint az, de silányabbak nála”.