Veseátültetésre végstádiumú veseelégtelenség bekövetkezésekor kerülhet sor. A műtétet azokon hajtják végre, akik tartósan dialízisre szorulnak és felkerülnek a transzplantációs listára. Az élő donorokból történő veseátültetések száma egyre növekszik, mivel a halottakból származó vesék száma jóval kevesebb, mint a vesére várók száma.

[wp_ad_camp_1]

Az első élődonoros veseátültetést Bostonban végezték, 1954-ben. Hazánkban 1962-ben volt az első ilyen jellegű beavatkozás. Élő donor vese és máj átültetése során jöhet szóba, a donor általában közeli hozzátartozó szokott lenni, a genetikai hasonlóság miatt a beteg szervezete jobban elfogadja a donor vesét. Az élődonoros veseátültetés előnye, hogy nincs várakozási idő, a műtét tervezhető, az átültetést időben, még a veseelégtelenség végstádiumának bekövetkezése előtt el lehet végezni. Nemzetközi adatok igazolták, hogy az élődonoros vesék fele még húsz évvel a műtét után is működőképes marad, míg az agyhalott betegekből kioperált vesék fele 13 év alatt tönkremegy. Ilyenkor a beteg dialízisre szorul, illetve újabb transzplantációra lehet szükség.

A beteg vesét, hacsak nem gennyes, nincs benne daganat, vagy nem okoz magas vérnyomást, akkor nem veszik ki, mivel az újabb megterhelést jelent a betegnek. Az átültetett vesét a hasüreg alsó részének bal, vagy jobb oldalára ültetik, majd a veséket ellátó ereket és a húgyvezetéket is csatlakoztatják. A szervezet a vesét idegen anyagként azonosítja és védekezni kezd ellene, ezt nevezik kilökődési folyamatnak. Emiatt a transzplantáción átesett betegnek kilökődés gátló gyógyszereket kell szednie. Műtét után fokozottan kell vigyázni a fertőzések elkerülésére. A műtéten átesett betegek nagy része gyógyulás után visszatér a normális, betegség előtti életviteléhez.