A pálinka egy eredetvédett gyümölcspárlat, amelyet Magyarországon kívül négy osztrák tartományban állítanak elő. Hazánkban már évszázadok óta hagyomány a pálinka készítése, fogyasztása. Az első szeszfőzés írásbeli emlékei Itáliából származnak, a 12. században bor lepárlásával előállított „égő vizet” gyógyszerként fogyasztották.

[wp_ad_camp_1]

Már a 15. századi Magyarországon készítettek pálinkát, kezdetben gabonából, burgonyából, borból és törkölyből készítették ezeket a párlatokat. Az égetett szesz szélesebb körben a 16. században terjedt el, ekkor már borseprőből, hibás borból, gabonából, majd törkölyből és gyümölcsből készült. A mai értelemben vett pálinkák megjelenése az 1600-as évek végére tehető, a szilvapálinkát először Thököly Imre említi írásaiban. A 19. század előtt az égetett szesz nem mindenhol volt népszerű hazánkban, ekkoriban a lepárlók hibás konstrukciójuk miatt nem voltak alkalmasak minőségi párlatok finomítására. Ekkor még egyenes hűtőcsövet használtak, aminek csak kis szakaszát érte a hűtővíz.

A pálinkát erjesztett gyümölcscefre, gyümölcsmust vagy gyümölcsvelő felhasználásával készítik. A törkölypálinkát erjesztett szőlőtörköly lepárlásával állítják elő. A pálinkának leggyakrabban szilva, körte, alma, kajszibarack, meggy, cseresznye vagy eper az alapanyaga, a gyümölcspárlatok bérfőzésben, magánfőzésben vagy feketefőzésben készülnek. A rendszerváltás előtt az üzletekben árultak hideg úton, finomszesz, víz és aroma felhasználásával készített „pálinkát” is. Az 1990-es évek végén lett fontos ügy a minőségi pálinka előállítása, melyben fontos szerepet játszottak a pálinkafőzők is. 2002 óta pontosan szabályozzák, hogy mely párlatokat lehet pálinkának nevezni, nyolc tájegységeken készített párlatot pedig külön pálinkafajként rögzítettek, melyekre szigorúbb minőségi előírások vonatkoznak. Ilyen eredetvédett fajta például a szatmári szilvapálinka, vagy a kecskeméti barackpálinka.