Noha sok esetben csak kifogásként használjuk, a jelenség bizony nagyon is valós – olyannyira, hogy még egy nagy csokoládégyártó is felépített rá egy komplett reklámkampányt -. Bizony, amikor azt érezzük, hogy szétvet minket a düh, pedig látszólag semmi okunk nincs rá azon kívül, hogy üres a gyomrunk, az nem a véletlen műve.

Ugyanaz a folyamat felelős ezért, mint ami akkor is lejátszódik a szervezetünkben, amikor éhesen próbálunk meg egy komplex feladatra koncentrálni, ám teljesen sikertelenül, hisz képtelenek vagyunk rendesen fókuszálni. Ez akkor fordul elő, amikor már túl sok idő eltelt az utolsó étkezésünk óta, és a vércukorszintünk egy bizonyos szint alá esik. Ilyenkor ugyanis ezt az agy veszélyként értelmezi és ez ellen a saját eszközeivel próbál meg fellépni. Bizony tűréshatáron túl ez nagyjából annyit jelent, hogy adott hormonok termelését indítja meg, amik feladata ilyenkor roppant egyszerű: a vércukorszint stabilizálása. A fő problémát az okozza, hogy az egyik ilyen hormon a kortizol, a másik pedig az adrenalin.

Ahogy ez a kettő aktíva megjelenik a véráramban, az egy olyan állapotot eredményez, amiben életbe lép az ősidőkből velünk maradt támadj, vagy menekülj elv, azaz közvetlen – élet – veszélynek érzékeli szervezetünk a szituációt. Ez pedig egy rendkívül feszült, zavart állapot, amiben közel sem úgy reagálunk, ahogy az egyébként elvárható lenne. Ráadásul ezzel párhuzamosan az agyunk próbálja tartani azokat a társadalmi normákat, amihez a mindennapok során hozzászoktunk, ennek eredményeképp pedig a felgyülemlett agressziót a hozzánk közel álló embereken vezetjük le – és nem a főnökünkön, vagy egy munkatársunkon -. Ez nyilvánvalóan semmi jóra nem vezet, és lássuk be, megelőzni sem túl nehéz. Mindössze arra kell odafigyelnünk, hogy rendszeres időközönként étkezzünk és ezzel el is kerülhetjük a dühös kirohanásokat.