Az ezredforduló környékén rohamosan kezdtek elterjedni a digitális fényképezőgépek. Míg a huszadik századot még a hagyományos, filmes masinák uralták, addig az utóbbi két évtizedben már szinte kizárólag a digitális gépek uralták a piacot.
Az első időkben jól megfigyelhető trend volt a megapixelek harca. Akárcsak némi csúszással a mobiltelefonok esetében, a fényképezőgépeknél is rámentek a gyártók arra, hogy a minél nagyobb számmal próbálják meg eladni a masinákat, ám egy idő után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a megapixelek mennyisége korántsem olyan fontos, mint amilyennek azt megpróbálták beállítani. Ugyanis akárcsak például a kalóriák esetében a diéta alatt, ez a szám is mennyiséget mér, nem pedig minőséget, holott ez utóbbi sokkal fontosabb, hisz ahogy egy étel kalória mennyisége (száma) nem sokat mond el a tápértékéről, úgy a fényképezőgép pixeleinek száma sem mond el sokat a képminőségről.
A képminőség ugyanis egy nagyon összetett mérőszám, amit befolyásol a gép optikája, a tervezése, és elsősorban a képérzékelője, amely a gép központi eleme, mondhatni a szíve. Ez tartalmazza a pixeleket, amelyek a fényt összegyűjtve megalkotják a képet. Ez ugyan egy leegyszerűsített magyarázat, ám a legfontosabb információ már ennyiből is jól érthető. Eszerint minél nagyobb a képérzékelő, annál nagyobbak rajta ezek a pixelek, ez pedig lehetővé teszi, hogy több fényt rögzítsen anélkül, hogy a fény átterjedne a szomszédos pixelekre, ami a zaj vagy szemcsésedés elsődleges oka. Egy kiváló optika és egy minőségi képérzékelő tehát ezerszer fontosabb, mint a megapixel szám. De mégis mennyi az, amennyire tényleg szükségünk van? Nos az átlagember számára egy fotókönyv méretű nyomat nagyjából a legnagyobb méret, amit a gyakorlatban használni fog, ez nagyjából 20×25 cm-es képet jelent. Ehhez elegendő 7-8 megapixel, így jól látszik, hogy ha egy igazán minőségi 12 megapixeles gépünk van, akkor az minden igényünket maximálisan ki fogja elégíteni.