Számos olyan foglalkozás van, ami a múlt században még virágkorát élte, mára azonban teljesen elfelejtettük őket. Eleink megjavították, ha valami elromlott, az emberek többsége olyan szegénységben élt, hogy a kicsorbult, kilyukadt, elrepedt használati tárgyakat nem tudták volna újjal pótolni. Faragáshoz, toldozáshoz-foltozáshoz, a fém megmunkálásához értő mesteremberek járták a falvakat hátukon cipelve „műhelyüket”.

[wp_ad_camp_1]

Ez egyik, mára már elfeledett szakma a drótostót mestersége. A második világháborúig gyakran járták az utcákat „fazikat fótoznyi kiáltással. A drótostót törött cserépedényeket és lyukas fémedényeket javított. Szerszámaikat faládában cipelték a hátukon. Jellegzetes ruházata a bocskor és a széles karimájú kalap volt. Szintén vándoriparosként járta a falvakat az üstfoltozó, aki kikalapálta, befoltozta a kilyukadt edényeket, bográcsokat, kondérokat. Az üstfoltozó egyszerű szerszámokkal végezte a munkáját, kalapáccsal, csípőfogóval, drótvágó és lemezvágó ollóval javította az edényeket. A takács a szép textíliák mestere volt. Díszes terítőket, szőnyegeket készített, sok vég vásznat szőtt lenből vagy kenderből, amiből aztán az asszonyok ágyneműt, ingeket, alsóruházatot készítettek.

A házaknál régen zsinórra felfüggesztett csengő jelezte a vendég érkezését, a tehenek nyakába is kolompot akasztottak, és a boltok bejárata felett is csengő szólt, ha vásárló nyitott be az üzletbe. A csengőöntő érkezése a faluba igazi látványosság volt, földbe ásott mélyedésekben készítette a csengőket. Asszonyok nem közelíthették meg, mert azt tartották, hogy az olvasztott fém nő jelenlétében nem szilárdul meg. A csengőöntők énekeltek, miközben az olvasztott rézt öntötték a mintába ezzel segítve a sikeres csengőöntést. Ezekkel a mesterségekkel ma már csak hagyományőrző egyesületek bemutatóin találkozhatunk elvétve.